Kérések
Közzététel szerző: Gosztonyi László itt Rendszer · 30 Május 2019
A megoldás orientált szemléletben bíztatok mindenkit, hogy fogalmazzon meg egy olyan jövőt magának, amelyben jól tudja érezni
magát. Érdemes ezt a képet részletekbe menően megkonstruálni, annál hatékonyabb lesz, mennél több mindenre kiterjed a kép, szinte bele lehet „költözni”.
Egyszer csak elérkezünk a megvalósításhoz, ekkor a gyorsabb haladás érdekében hasznos lehet néhány ember segítségét kérni. Sokaknak kéréssel fordulni másokhoz megterhelő, aminek számtalan dolog állhat a hátterében. Olyanokat szoktak mondani:
- A családunkban szégyennek számított.
- Mit gondolhatnak rólam, még ezt sem tudom egyedül megtenni?
- Presztízs csökkenéssel jár.
- Engem utasítanak el és ezt nehezen tudom kiheverni. Stb…stb.
Összegyűjtenek annyi mindent, míg úgy járnak, mint a Nyuszika, aki elindul kölcsönkérni a Medve fűnyíróját, és közben azt sorjázza magában, hogy a Medve biztos irigy, meg hogy mindenkit csak kihasznál, meg szokott barátságtalan is lenni, sokat morog, meg káromkodik. Mikor megérkezik: „-Medve cseszd meg a fűnyíródat!” szavak kíséretében kezdi a társalgást…
Az emberi természet alapvetően mond ellent ezeknek a félelmeknek. Nagy többségünk szeret, akár ismeretlenül is, szívességet tenni, megélni azt, hogy hozzám fordulnak, hogy fontosok vagyok…
Az Internet tele van olyan történetekkel, leírásokkal, ahol a kérés kifejezetten pozitív vonásait domborítják. Kezdve a Hegyi beszéddel: „…Kérjetek és adatik néktek; keressetek és találtok; zörgessetek és megnyittatik néktek.” Mt 7:7; a Zen történetek sokaságán át a menedzser „bibliákig”. Könyvek jelennek meg a kérés művészetéről. Nem is szólva a candy camera műfajáig, ahol a nevetés egyik forrása az, hogy majdnem mindenki hajlandó a legértelmetlenebb kéréseket teljesíteni.
Ha úgy gondolom, én segítőkész vagyok, akkor a környezetemben lévő embereket is tarthatom annak.
Egy negyven éves történet jutott eszembe:
Barátommal, az akkor szintén 16 éves, hosszú hajú rockerrel, már több órája stoppoltunk a Balaton parton. Estére mindenképp a fővárosba kellett érnünk (megbeszélt, élet-halál fontos randevúink voltak). Közelget az utolsó vonat indulása, a leintett autók csak nem lassítottak, nekünk egy fillérünk nem maradt.
Összeszedtem minden bátorságom. Oda mentem egy férfihez az állomáson, kértem adjon annyi pénzt, hogy barátommal jegyet tudjunk venni hazáig. Rám nézett (egy hete csöveztem, nem lehettem túl bizalomgerjesztő), majd átnyújtotta az összeget.
Kértem a nevét és a címét, hogy hazaérve vissza tudjam küldeni neki a pénzt.
Akkor mondta az ismeretlen azt a mondatot, amire ötven év alatt sokszor gondoltam: „Majd adódik neked az életedben olyan alkalom, amikor valaki másnak ezt visszaadhatod”.
Szerencsésnek érzem magam, eddig ötször volt lehetőségem szinte szó szerint megismételnem ezt a mondatot.
0
reviews